Volt idő, amikor az számított kiváltságnak, ha valakinek sok ideje volt, ma már nem ez a privilégium. Az idő ott van a naptárakban az órarendben, az edzéstervben, ami eltűnt az a zavartalan figyelem. Az a fajta jelenlét, amikor egy dolog van előttünk és valóban ott is maradunk benne.
Lehet, hogy egy tanuló mindent megtett és tökéletesen felkészült a dolgozatra vagy felelésre, de ha hajlamos túlizgulni ezeket a szituációkat, akkor meg kell tanulnia, hogyan zárja ki a zavaró külső ingereket és kezelje a saját belső feszültségét, hogy a tudását teljes mértékben ki tudja használni. De manapság egy iskolás gyereknek nem egyszerűen le kell ülni tanulni, hanem meg is kell küzdeni saját szétszórt figyelmével. Gondolatai egyszerre több irányba húznak: egy része a házi feladaton jár, egy része a telefon villanásait lesi, másik része azon töpreng, mi történik a többiekkel, miről marad le. Nem a szándék hiányzik, hanem a csend. Egy olyan világban nő fel, ahol a figyelem nem elmélyül, hanem ugrál, nem megpihen, hanem készenlétben áll. A megszakítás számára nem kivétel, hanem alapállapot.
Ugyanez a jelenség egy sportolónál is megjelenik, csak más közegben, más zajok között. Edzés közben a mozdulat, a technika, a ritmus lenne a feladat, mégis ott van körülötte minden más. Az elvárások súlya, az eredménykényszer, a belső kérdések: jól csinálom-e, figyelnek-e, mire lesz elég a következő versenyen. A test ott van a pályán, de a figyelem szétszóródik. Pedig a teljesítményt nem csupán az edzés mennyisége formálja, hanem az is, mennyire tud valaki valóban jelen lenni abban a pillanatban. A sportteljesítményt nemcsak a fizikai felkészültség határozza meg, hanem az is, hogyan gondolkodik a sportoló önmagáról, és milyen belső párbeszédet folytat, hol van a figyelem. Kulcstényező, hogy képes-e a külső hatásokat és félelmeit a helyén kezelni, miközben a saját erőforrásaira, korábbi sikerélményeire és feladatra összpontosít. Az ellenfél túlzott elemzése is az önbizalom rovására mehet, ami könnyen bizonytalansághoz vezethet. Ezért a fókusz tudatos irányítása a verseny előtti időszakban különösen fontos.
A modern világ elsősorban nem az időnket veszi el, hanem a figyelmünket szórja szét. Gyerekeknél ez megmutatkozhat tanulási nehézség formájában, sportolóknál ingadozó teljesítményként, felnőtteknél pedig állandó, nehezen megfogható fáradságként. A jelenség gyökere gyakran közös: ritkán tudunk tartósan egyetlen dologra fókuszálni. Vagy kívülről érkezeik a zavaró inger, vagy mi magunk törjük meg a figyelmünk ívét, szinte észrevétlenül, mégis újra és újra.
Fontos kimondani, ez nem gyengeség. Olyan közegben élünk, ami folyamatosan figyelmet kér, csábít és követel, ennek megszerzéséért ma valódi verseny zajlik. A gyerekek egyszerre próbálnak megfelelni a szülői elvárásoknak, figyelnek a barátok véleményére, miközben a közösségi média és a virtuális terek állandó jelenléte is nyomást gyakorol rájuk. A felnőtteknél még ehhez jön a munka, a határidők, az állandó elérhetőség és a családi feladatok összehangolása. A figyelem nem eltűnik, hanem szétforgácsolódik. Mire igazán szükség lenne rá, gyakran már nem marad egyben.
A mai ember számára nagy kihívás, hogy megtanuljon valóban figyelni. Ez nem azt jelenti, hogy gyorsabban kell dolgoznia, hanem hogy képes legyen egy feladatra koncentrálni anélkül, hogy folyton megszakítanák a telefonok, e-mailek vagy a hírek.
A jó hír, hogy a fókusz fejleszthető, nem erőltetéssel, hanem jól kialakított keretekkel és tudatos gyakorlással.
A fejlődés – tanulásban, sportban, munkában – mindig ott kezdődik, ahol a figyelem egy irányba áll. Abban a csendes, összeszedett jelenlétben, ahol a hiba tanít, a gyakorlás beépül, a mozdulat pedig biztossá válik.
